A lengyel Mosolyrend különleges megtiszteltetés, hiszen a díjat maguk a gyermekek adományozzák azoknak a felnőtteknek, akik kiemelkedően sokan tettek értük. A lovagok között olyan tekintélyes személyiségek vannak, mint II. János Pál pápa, Nelson Mandéla, Kalkuttai Szent Teréz vagy éppen Steven Spielberg és Oprah Winfrey. A magyar kitüntetettek sorában Halász Judit és Janikovszky Éva mellett ott áll a felsorolásban Barabás Éva, a Sharity nagykövete is. Az RTL Klub Fókusz és Portré című műsorát másfél évtizede vezető szerkesztő-riporter korántsem véletlenül került az illusztris társaságba, hiszen mind munkájában, mind pedig magánéletében mélységes emberséggel és hittel képviseli azokat, akik nem tudnak magukért kiállni. A mások iránti törődést otthonról hozta, s ez alatt nemcsak családját, de azt a bonyhádi kisvárosi közösséget is érti, amelyben felnőtt.
„Amikor azt kérdezik tőlem, miért fontos a jótékonyság, igazából nem is értem a kérdést, hiszen olyan természetes dologról beszélünk, mint mondjuk a nap, amely minden reggel felkel – próbál magyarázatot találni kérdésünkre Barabás Éva, aki az SOS Gyermekfalunak is hosszú éveken át volt nagykövete. – Nekünk azt tanították, hogy akkor élsz jól és akkor érezheted jól magad a bőrödben, ha látod magad körül a világot, és az abban élő embereket. A szüleim, a tágabb családom és a szomszédok mind figyeltek egymásra, segítettek, ahol tudtak. Az egyszerű hétköznapokon éppúgy, mint a nagyobb bajok idején. Huszonnyolc évesen kerültem a fővárosba, amikor megnyertem a Riporter kerestetik vetélkedőt. Pörgött az élet körülöttem, mégis gyakran éreztem távolinak ezt a világot. A munkáim során talán ezért is találkoztam rendszeresen megindító történetekkel, amelyekbe szívvel-lélekkel vetettem bele magam. Az SOS Gyermekfaluban tapasztaltak például teljesen megváltoztatták azt a képet, amelyet a gyermekkori olvasmányaim alapján az árvák sorsáról kialakítottam. Emberfeletti munka és sok-sok szeretet van ebben a rendszerben. Minden tiszteletem azoké, akik szeretetteljes körülményeket teremtenek a szüleiket elvesztett, vagy azoktól távolra került gyermekeknek.”
A Mosolyrend kitüntetése, több mint tíz évvel ezelőtt, teljesen váratlanul érte Barabás Évát. Ráadásul éppen egyik gyermekkori kedvence, Halász Judit gratuláló táviratából értesült a megtiszteltetésről. Az ismert tévés meg volt győződve róla, hogy tévedés történt. Hogy is kerülhetne ő épp a kiváló művésznővel közös társaságba? Ráadásul ilyen rangosba. Az élet azonban úgy hozta, hogy azóta többször is keresztezték egymás útját, a pekingi olimpiai lángot is ugyanabban a csapatban vihették, Magyarországtól több ezer kilométerre.
Barabás Évának közel húsz éve van betekintése a hazai segélyszervezetek nehéz munkájába, s úgy látja, igen lassan oldódik az emberek bizalmatlansága, vagy éppen értetlensége, tájékozatlansága. Kollégái is gyakran kérdezik tőle, melyik akciót támogathatják valóban átlátható és tiszta körülmények között. A tapasztalata tehát az, hogy sokakban él a segítségnyújtás iránti vágy, csak éppen nem találják az adakozás legjobb módját.
„A Sharity koncepciója azzal győzött meg, hogy átlátható és modern felületen hozza össze a támogatásra váró szervezeteket az adakozókkal – emeli ki az applikáció számára leginkább vonzó részét Barabás Éva. – Ez ugyanakkor egy teljesen korrekt segítségnyújtás, és örülök, hogy ezt rajtam kívül mások is látják és támogatják. Sok megrázó élményben volt részem, amelyek tudatosították bennem a felelősség érzését, s azt, hogy ismert emberként mi az egyik legfontosabb dolgom. Régen volt már, sokszor elmeséltem, de talán ez a történet példázza leginkább mit értek ezalatt. Egy vitorlásversenyen, számomra ismeretlen tehetős üzletemberekkel kerültem egy csapatba. Beszéltem nekik egy kamaszfiúról, aki cukrász szeretne lenni, mert olyan finomságokat szeretne sütni, mint a nevelőanyukája, miközben egy teleszkópos biciklire vágyik. Ezek a máskor megközelíthetetlen, kemény és céltudatos férfiak meghallották a hangomat és nem egy, hanem százötven biciklit gyártattak le az SOS Gyermekfalvakban élők részére. Amikor később átadtuk az ajándékokat, az egyik tagbaszakadt, bőrdzsekis adakozó úgy sírt a meghatottságtól a hintán ülve, mint egy kisgyerek. Ez tehát az én igazi feladatom, összehozni segítőket és segítségre szorulókat. Ráirányítani a figyelmet értékteremtő közösségekre, életeket megváltoztató, megmentő alapítványokra, egyesületek munkájára.”
A Mosolyrend magyarországi lovagja természetesen a gyermekek védelmét tartja „szakterületének”, s ebben szeretne a lehető leghasznosabb lenni. Azokra a szervezetekre kívánja az emberek figyelmét felhívni, amelyek valóban a legfiatalabbak és legvédtelenebbek szolgálatában állnak. Ugyanakkor az állami rendszer hiányosságait is jól ismeri, s pontosan innen fakad az az eltökéltség, amely Barabás Évát ezen az úton vezeti:
„Vajon a társadalom tudja-e, mi lesz azzal a többezer fiatal felnőttel, aki szülő nélkül, állami intézményben felnőve kezdi meg saját, önálló életét? Nagykorúak és önállátóak lesznek, de kihez fordulnak, ha bajba kerülnek? Kinek fontosak a gyermekvédelmi vagyis állami gondoskodásban nevelkedő gyermekek? Ki áldozná fel akár az életét is azokért azokért a fiatalokért, akiknek nincsenek szüleik, vérszerinti hozzátartozóik? Kinek számít az ő életük, egészségük, továbbtanulási vágyaik, szerelmi bánatuk, ha nincs családjuk? Kegyetlen kérdések ezek, amelyekre bizony választ kell adnunk. Amióta ismerem az életüket és helyzetüket, nem tudok a fejemet elfordítva továbblépni. De nem is akarok. Hiszen egymással törődni, olyannyira természetes, mint ahogy reggelente felkel a nap!”
